Alapvetően semmit nem változtam ez alatt a 15 év alatt, a problémáim ugyan azok. Megint elfelejtettem ki vagyok és mit akarok. Megint rossz emberre bíztam magam, ráadásul most még mélyebben, mint valaha. Vajon létezik olyan férfi aki mellett végre nem nekem kell felnőttnek lennem, aki feltétel nélkül szeret? Akinek nem annyi az érzelmi inteligenciája, mint egy zsák molylepkének? Vajon, vajon.

Még mindig nem fáj eléggé ez a mostani.

Még mindig ott cseng a fülemben a lányom könyörgése, hogy tegyek meg mindent h visszajöjjön apa. Itt fekszik mellettem és elutasít. Vajon miért érzem mégis szar anyának magam azért, mert elutasítom? Nem kűzdhetek valamiért ami nincs. Nincs felém tisztelet, nincs felém szerelem de még szeretet sem. Nincs felém őszínteség. Nincs felém semmi már. Csak a megszokás. Engedd el, hogy elengedhessen. Magad miatt! A lányok miatt! Hogy mondjam el ezt egy 6 évesnek? Hogy?